A Margó-díjjal minden évben egy első prózakötetes szerzőt díjaz a Margó Irodalmi Fesztivál, idén pedig mi is csatlakoztunk hozzájuk, és átadtuk a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat. Ezt az elismerést olyan írónak szántuk, aki írói útjával és a megalkotott történetével megtestesíti azt, amit az Ersténél #higgymagadban faktornak hívunk.  

Szűcs Ádám író az Egy nap a városban bloggal kezdte meg író útját, ma már Budapest ikonikus és az átlagos szemlélődők elől rejtett helyszínein vezet sétákat. Könyvének tinédzser szereplő is ilyen helyszíneket járnak be, hogy megoldják a rejtélyt, és megtalálják eltűnt kémia tanárukat, Deé Ferencet. Szűcs Ádámot az első könyv megalkotásáról, az írói munka #higgymagadban pillanatairól kérdeztük, de azt is elárulta, hogy egy budapesti gimnáziumban egy évfolyamon már kötelező olvasmány lett az A játék neve: Budapest.

Miért döntöttél úgy, hogy a Budapesttel kapcsolatos tudásodat, élményeidet egy ifjúsági regényben is megmutatod? Miért ezt a műfajt választottad?

Próbáltam felnőtteknek szóló regényt írni, de nem éreztem magam otthon ebben a formátumban. Visszagondoltam a saját tinédzserkoromra, hogy mennyire felszabadult, kötöttségektől mentes élet volt, és ez az érzés szabadságot adott az írásnál is. Akkoriban sokkal könnyebben reflektáltunk a világra, és meg akartam mutatni, hogy a problémamegoldás nem mindig arról szól, hogy mit tanultunk az iskolában.

És Budapest mindig meglepi az embert. Egyszer sétáltam a városban, lenéztem a földre, és egy szellőzőrácson keresztül láttam, hogy odalent vonaglik egy lány, műanyag agancsokkal a fején. Kiderült, hogy ez egy kiállítás része, ilyet is csak itt lát az ember. 

Mit jelent számodra a díj, és az, hogy pont a Margó x Erste #higgymagadban különdíjat kaptad meg?

Nagyon betalált ez a díj, hiszen épp útkeresésben vagyok. Amikor elkezdtem írni a regényt, a koronavírus miatt a legtöbb bevételi forrásom megszűnt. A feleségem dolgozott, és én maradtam otthon a két kislányunkkal. Ekkor döntöttem úgy, hogy megpróbálom. 

Akinek van ideje gondolkodni, de nincs ideje elvonulni írni, annak a regény egészen jól tud működni. Legalábbis én így tettem, sokkal több időt töltöttem az írással a billentyűzettől távol, mint gépelve. Ringattam a kislányom, közben pedig gondolkodtam, és kitaláltam a regényt. Nem találkoztam annyit emberekkel, nem jártam a várost, de a regénynek hála fejben mégis megismerkedtem másokkal, és kalandokban vettem részt.

Ráadásul a Lampion Könyvek akkor fogadta el a kéziratomat, amikor még csak 60 oldal volt kész belőle. Annyira hittek bennem, hogy le is szerződtünk. Egy kezdő írónak az önmagában vetett hite nagyon fontos, de az is, hogy találjon valakit, aki hisz benne. 

Már fejben alakul a következő könyvem cselekménye is, ez a díj is egy jelzés arra, hogy igenis üljek neki, és kezdjem el megírni.

Könyvet írni nem könnyű feladat, sok lemondással jár. Téged mi hajtott előre ebben a munkában?

A családom támogatása nagyon sokat jelentett. Sőt, több barátomnak is átküldtem a könyvet, és az ő visszajelzéseik is olyan apró lökések voltak, amik vittek előre a munkában. 

A könyv háromnegyede táján elkezdtem kételkedni magamban, úgy tudom, hogy általában ezen a ponton történik ez meg az írókkal. De folyamatosan látta a kiadóm, hogy merre halad a történet, a tőlük érkező visszajelzések is segítettek abban, hogy objektíven tudjam nézni magamat és a történetet. Úgy éreztem, túl sok ötletem van, de nincs mindenre idő és hely. De a végére letisztult minden. 

A négy főszereplő mindegyike nagyon színes és teljesen különböző karakter. A saját kamaszkori énedet is beleírtad valamelyikükbe?

Mindegyikükbe. Elég sokat változtam kamaszkoromban is, Vaki is voltam, Bogdánnak is éreztem magam. Sok lány barátom volt, több mint fiú, vagány, beszólogatós lányok voltak, így született Petra karaktere. Talán Sági voltam a legtöbbet: kicsit csapongó, megmondós, néha letargikus, de lelkes karakter. 

Érdeklődve néztem, hová fut ki a cselekmény, hiszen a szereplők nem mindig hajlandóak úgy eljutni a végcélig, ahogyan én eltervezem. 

Nehéz lehet egy másik generáció nyelvén megszólalni, volt esetleg ehhez segítséged?

Olvastam ifjúsági regényeket angolul és magyarul is, és azt vettem észre, hogy magyarul sokszor fogalmaztak úgy a szerzők, hogy látszódjon: az ifjúságnak írnak. Én úgy gondoltam, meg kell tisztelnem azzal ezt a generációt, hogy úgy írok nekik is, mintha felnőtteknek írnék. 

A chatelésnél akadtam el egy kicsit, hiszen ez a generáció már nem telefonál, inkább chatelnek, az ott használt nyelvezetet azonban sokan nem értik. Megkértem több tinédzsert, hogy küldjenek el képernyőfotóval chatrészleteket, hogy lássam, hogyan kommunikálnak. Amikor kész voltam ezekkel a szövegekkel, átküldtem az unokahúgomnak, hogy nézze át, javítsa ki, és nagyon sokat rövidített rajta. 

Nagyon sok fontos dologra felhívod a figyelmet a könyv lapjain. A barátság, a kitartás, az önmagunkba vetett hit, a csapatmunka, de még az analóg valóság és a digitális kütyük iránti vonzalom is megjelenik. Mit tartasz a könyved fő üzenetének?

Több üzenetet is szerettem volna belecsempészni. Szerettem volna például a pénzről is beszélni: mennyi mindent el lehet érni egy okos döntéssel, ha a pénzre teremtő erőként tekintünk. Nézzük meg, mi történik a pénzzel a regényben, egy egész város megmozdul miatta, de mégis jó célra használják a végén. Ha Deé Ferenc egyszerűen átutalta volna, akkor is lett volna hatása, de így, hogy megtervezte ezt a játékot, dupla hatása lett. Fontos, hogy a gyerekeknek is beszéljünk a pénzről. 

A másik üzenet az, hogy az életben nem mindig az iskolában osztályozott képességek a legfontosabbak. Ságinak egy jövőbe mutató cél volt a fejében, és el is akarta érni. Ennek érdekében még Baltával, az ellenségével is hajlandó volt kijönni, összefogni. 

Szerettem volna megmutatni a gyerekeknek, hogy nem kell félni akkor sem, ha nem te vagy a legjobb a suliban. Emlékszem, én is utáltam egy csomó mindent. A jegyek csak egyfajta mérése a képességeinknek, de ha megtalálod, hogy miben vagy a legjobb, és azt beviszed egy csapatba, nagyon jó dolgok tudnak születni. 

Illetve azt is szerettem volna átadni, hogy mennyire fontos örülni a hétköznapi kis dolgoknak. Rengeteg érdekesség vesz körül minket, csak észre kell venni. Ebben tudnak segíteni az okostelefonok, de csak addig, amíg eszközként használjuk azokat. Fontos észrevenni azt a vékony vonalat, ami után már az értékes, az izgalmas világunk, városunk felfedezésére szánható időnket kezdik felfalni.

Miért csatlakoztunk bankként a Margó-díjhoz? Erről itt írtunk bővebben.